Te ki vagy? – Outfit

2017. 10. 13. No Comments

Szeretném definiálni magam. Csakhogy ez lehetetlen, mert ezerféle vagyok. Más vagyok reggel, amikor kinyitom a szemem, de nagyon szeretnék tovább aludni. Más vagyok néhány perccel később a zuhany alatt, amikor a terveimet szövögetem. Más ül az autóban a férjem mellett, beszélget vele, vagy csak hallgatja a rádiót …  és más lépdel fel a múzeum lépcsőjén, fordul be az irodákhoz, és köszön a kollégáknak. Hol mosolygósan, hol halkan, de előfordul hogy sehogy, mert éppen úgy alakul. Más vagyok minden áldott nap, talán minden percben, és mégis ugyanaz vagyok minden pillanatban. Még sincsen definícióm. Mert túl sokféle vagyok.

 

 

Az ember megszokta, hogy bármihez áll is hozzá, könnyebb ha tudja a jelentését, a fogalmát, a milyenségét. Hogy mi az. Hogy mit lehet vele kezdeni. Mert akkor nem okoz meglepetést. Éppen ezért egymást is próbáljuk betenni egy-egy általunk ismert szabályrendszerbe. Magunkat meg főleg, mert akkor tudunk viszonyulni a világhoz. Elhelyezhetjük magunkat egy skálán.

Csakhogy, szerintem ez így, nem egészen működik.

Az egyik legfontosabb dolog az életben, hogy ismerjük magunkat, a reakcióinkat, a miértjeinket. Viszont hajlamosak vagyunk egy már kialakított definíciónak megfelelni, minthogy észrevegyük, hogy változunk, változhatunk.

 

 

Vegyünk egy példát, mert úgyis nagyon sarkalatos probléma manapság, és mert egyébként is szeretek a témával foglalkozni. Meg példának se rossz. Az önbizalomhiány. Mielőtt még azt mondanátok Nekem, hogy én könnyen beszélek, nekem van, gyorsan elmesélem, hogy nagyjából 2-3 hete több órán keresztül sírtam az egyik legjobb barátnőmnek – akinek köszönöm azt a pár igazán terápiás órát ezúton is -, hogy én mennyire nem érek semmit. Komolyan is gondoltam. Mert akkor éppen úgy éreztem. Most pedig másképpen érzem. Tehát nem mondhatom magamra egzaktul, hogy nekem nincs önbizalmam. Mert hol van, hol nincs. Mint a mesékben.

 

 

Szóval. Önbizalom-hiányos ember, mint önmagunkra vonatkoztatott definíció.

Legszívesebben egy párnával (de jó keménnyel :) ) csapkodnám azokat, akik beteszik magukat az önbizalomhiány skatulyájába és évekig elvannak és szenvednek ott, mondván, nekem nincs önbizalmam, szóval ilyen vagyok és kész… Mi lenne, ha kilépne a magára aggatott kötelek alól, és megpróbálna az lenni, aki szeretne? Ahelyett, hogy ismételgeti, hogy ilyen vagyok és kész. Igen. Könnyű mondani. De definíció mögé is könnyű bújni. Az biztonságos, az nem okoz meglepetést. Az első lépés talán az volna (és szerintem ezt könnyű megtenni), hogy soha többet nem beszél magáról úgy, mint olyasvalaki akinek nincs önbizalma. Soha. Mert nem nagy általánosságban nem vagyunk magabiztosak, hanem egy-egy szituációban. Ezt pedig fel lehet fedezni, hogy mi okozza, és miért, és tehetünk-e ellene. Ha akarunk. De belekényelmesedve egy süppedős jó kis szóba, amit magunkra aggattunk, semmiképpen sem visz előre.

És ez tényleg csak egy példa volt. Írhattam volna azt is, hogy Cicalány. Mert lehet, hogy egy adott helyzetben Cicalányok vagyunk… de egy másikban már talán sokkal inkább Majmok. Az önismeret egyik kulcsa talán tényleg ez. Hogy tudjuk, hogy mikor milyenek vagyunk.

És, hogy hogyan is jön ide az outfit? Hát valahogy úgy, hogy amikor kitaláltam hogy akkor fotózzunk, akkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy mennyire próbáljuk magunkat egy-egy definíció mögé beszorítani, pedig mennyire sokfélék vagyunk. Hogy belépünk egy keretbe, és onnan milyen nehezen mozdulunk.

Igaz, ennek a bejegyzésnek az első magvainál, még csak egy szoknyát szorítottam keretek közé…. a többi gondolat már utána jött.

Van nekem ugyanis ez a szoknyám, amit ajándékba kaptam Anitától, a Fashion&City szuper bloggerétől, aki egyébiránt amolyan WOW-Nő!, és akin látva ezt a szoknyát azt éreztem, hogy ehhez nem biztos, hogy felérek. Minden alkalommal mikor kinyitottam a szekrényt hívogatott a szoknya, hogy fotózzak vele, készüljön egy szuper sorozat róla. Volt, hogy az ajtót is rácsaptam. Nekem nincsenek hozzád illő ruháim, hagyj, már békén! Én nem vagyok ilyen elegáns!

De nem hagyott békén, és kénytelen voltam a magamra formálni a szoknyát. De milyen is vagyok én?

És itt vagyunk az elején… :)

Még nem tudtam mi lesz belőle, mikor írtam Lexának, hogy volna-e kedve belekezdeni velem valami újba, együtt. Lexát a Weall fotózás során ismertem meg, és már akkor is éreztem, hogy nekünk kellene még legyen közös utunk. Nem véletlenül beszélgettünk a fotózás után spontán nagyjából még két órát… nagyon boldog voltam, mikor igent mondott. Elkezdtük tervezgetni a fotózást, és a beszélgetés fonala hozta meg magával a koncepciót. Mármint, hogy két oldalamról (a sok közül) közelítsük meg.

A bohókás és a komolyabb. Innentől már csak a (sokak gardróbjához képest szűkös) ruhatáramat kellett kicsit feltúrni, és megkeresni az erre legalkalmasabb darabokat.  Ez lett belőle. Remélem szeretitek, mert nekem nagy öröm volt ilyen formában alkotni.

 

Farmer ing: Háda

Szoknya: Fashion & City

Táska: zoe phobic

Cipő: Deichmann

Fotó: Lexa Photography

Ing: Háda

Szoknya: Fashion & City

Táska (neszeszer :) ) : ELLE Magazin ajándék

Cipő: Arturo Vicci 

Fotó: Lexa Photography

No Comments

Leave a Reply

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

×