#nehajtsonatatar – Adventi szösszenet #2

2015. 12. 09. 8 hozzászólás

Fotó: Rooms – yout photo place

Sétáltunk a férjemmel. A séta célja nem volt más, csak maga a séta. Aztán azt vettem észre, hogy olyan gyorsan szedjük a lábunkat, mintha éppen késésben lennénk valahonnan – nyilvánvalóan nem tudom milyen az… hm… :) Rászóltam magunkra, hogy  ne siessünk már úgy. Le is lassítottunk… úgy 10 lépés erejéig… 

Emlékszem kislánykoromban unokatestvéremmel többnyire a családjaink előtt loholtunk úgy 324 lépéssel.  Gyakori mondat volt szüleink, nagyszüleink szájából, hogy “Hová hajt titeket a tatár?”.

Nem tudom hová hajtott minket már akkor, amikor kicsik voltunk… és azt sem tudom most hová hajt. Vagyis sokszor azért tudom, hogy hová, de egyre többször veszem észre,  hogy loholok miközben lenne időm. De nem elég, hogy az utcán rohanok, otthon sem állok meg. Még ha látszólag helyváltoztató mozgást nem is végzek, az agyam akkor is rohan.  Vagy a virtuális sztrádán, amelyre egy telefonnyi vagy egy laptopnyi képernyőn át jut el, vagy a teendőim szövevényes és néha rémisztő listáján száguld. Nem állok meg. Most vasárnap sem álltam meg, hogy megnézzem a 2. Adventi gyertyát ahogyan pislákol… és többet nem lesz idén advent második vasárnapja… ez pedig elszomorít.

Nevetséges lehet, hogy azon problémázok, hogy nem álltam meg megbámulni a gyertyát, és lemaradtam róla. De ha a dolgok mélyére nézünk, akkor félő, hogy a végén a saját életem mellett is elrohanok…. pedig azt gondolom magamról, hogy “még a jobbik fajta” vagyok. Ha értitek. Rémisztő felismerni, hogy alig állok meg, pedig van olyan pillanat amikor igazán megtehetném…. amikor kiélvezhetném az illatokat, színeket és hangokat amik körülvesznek, amikor kiélvezem az ételt ami elém kerül, amikor csak úgy azt figyelhetném, hogy OTT és AKKOR LÉTEZEM! Szükségem van ezekre a pillanatokra, mert ezek a pillanatok adják az élet igazi élvezetét!

Egy kis ötlet, amivel tényleg csak annyit szeretnék elérni, hogy lassítsunk egy kicsit…

Ha téged is állandóan “hajt a tatár” csatlakozz hozzám vasárnap este (‘15.12.13) nyolc és tíz  óra között bármikor, legalább 10 percre (de jó lenne ha sikerülne kicsit többre is), amikor megállsz és lelassítasz. Adj magadnak egy kis időt, élvezed ki, hogy akkor és ott V A G Y!

Tudom, vicces ilyesmit írni, amikor éppen az imént fejtettem ki, hogy “ejnyebejnyenelégyannyitonline”, de jó lenne tudni, ha más is hasonlóan gondolja mint én: ha van kedved csatlakozz, és posztolj instagrammon, facebookon vagy twitteren valami alkalomhoz illőt, és használd a #nehajtsonatatar hashteget. :) Na de csak és kizárólag, ha utána azonnal kikapcsolod a posztolásod eszközét!!!

Engedjük a pillanatnak, hogy belefonódjon az életünk fonalába.

 

8 hozzászólás

  • Majaskovics 2015. 12. 09. at 18:43

  • csvirag 2015. 12. 10. at 09:41

    Rám számíthatsz vasárnap este, sokszor bennem van a szorongás azzal kapcsolatban, hogy elrohanok az élet mellett a sok teendő után loholva és nagyon szeretnék egy kicsit megállni és csak úgy élvezni a pillanatot. A legjobbkor jött ez a bejegyzés. :) ♡ ☆

    • Reka 2015. 12. 10. at 09:48

      Jaj de jóóó!!! <3 <3 <3

  • Diana H. 2015. 12. 10. at 11:31

    Pontosan ezen gondolkodtam néhány nappal ez előtt, hogy miért rohanok mindig, mért nem veszem észre az élet apró dolgait. S pont ezért kezdtem bele abba, hogy minden egyes nap végén feljegyzek magamnak három olyan dolgot, ami mosolyt csalt aznap az arcomra, és boldoggá tett. Ezzel kapcsolatosan pedig egy új sorozatot indítok majd a blogomon, hátha másokat is tudok ezzel inspirálni.
    Úgyhogy rám is számíthatsz vasárnap (ami amúgy pont a szülinapom lesz :P)! Jó kezdeményezés, remélem minél több emberhez eljut! :)

    • Reka 2015. 12. 10. at 11:33

      Ó de örülök! A hála sorozatok nagyon jók a blogra – már ha az lesz, gondolom valami olyasmi – én nagyon szeretem őket olvasni, uh majd megyek hozzád ha kész :)
      De jó, hogy pont a szülinapod!!!

  • Hanna 2015. 12. 13. at 20:56

    Éppen várom a buszt. Lövök egy képet és nézem London fényeit utána.

  • Ivancsó Regina 2015. 12. 14. at 07:34

    Sokáig én is így voltam ezzel. Sőt nálunk ez családi vonás, és anya-tesó szinten még mindig én vagyok a legjobb :)
    Most már jó úton vagyok a nyugalom felé és ahogy mondod nem érzem azt már olyan sokszor hogy hajt a tatár- hiszen nem hajt, mi hajtjuk magunkat. Korábban bosszantott ha nem volt már energiám este olvasni, színezni, filmet nézni, elmenni valahova a kötelező munka, házimunka és főzés után. Utáltam ha tovább kell maradnom a munkahelyen, mert akkor már bomlik minden ( tudtam hogy valamire már nem lesz időm és ettől megőrültem ). Emiatt rohantam a munkában, majd hazafelé, a főzést összecsaptam, de ugyanúgy nem maradt energiám estére- sőt.
    Ezt azzal küszöbölöm ki manapság, hogy előre megtervezem a napom- tudom ez is lehetetlen, mindent percről percre eltervezni- és ha reggel azt mondom, hogy oké, ma tudom bent kell maradnom, ma csak főznöm kell és oké ma belefér, hogy nem nézek meg egy filmet és csak 20 percet olvasok, akkor nem fog bosszantani, hogy a többi hobbira nincs idő, és így sikerült abbahagynom a rohanást. Szóval már csak néha hajt a tatár :)
    Próbáld ki- hátha beválik, mert igazad van, gyorsan el száll felettünk az élet, és a pillanatokat ki kell élvezni :)

    • Reka 2015. 12. 21. at 10:29

      Hát nagy tervem 2016-ra nekem is ez a tervezés tanulás! Igaz 2015-re is az volt, dehát fontos, hogy ne bukjunk végleg el a kudarcainkba, nem igaz :) Minden nap egy új lehetőség… sőt minden perc.
      Egyébként nagyon jó volt hallani felőled!! <3 Köszönöm, hogy írtál!!!

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

    ×