Itt vagyok. Sokkal több, mint nem anya.

2019. 05. 14. 23 hozzászólás

 

Ezermegegy. Nem, szerintem több.

Gondolat.

Gondolat, amit szeretnék megosztani. Gondolat amit sokszor megfogalmaztam már, de így és itt még nem írtam le. Gondolat, amit nem is lehet igazán megfogalmazni. Arról, hogy még nem vagyok anya…

De most mégis írok róla. Írok róla azért, mert elmondani nehéz, de leírni segítség. Elsősorban saját magamnak. De írok róla azért is, mert tudom, hogy sokan nem mondják senkinek, és hátha helyettük is kimondva, nekik is segítség. Írok róla azért is, mert most egész jól vagyok így, de amikor majd éppen nem így lesz, akkor jó lesz vissza jönni a saját soraimhoz, hátha akad benne igazság.

Szóval írok róla. Pedig nem könnyű, mert én nem akarom, hogy mindenkinek aki rám néz, ez jusson eszébe rólam. Mert sokkal több vagyok, mint Nem anya. És ha anya leszek (mert leszek) is sokkal több leszek mint egy Anya.

Ezer meg egy gondolat… hol is kezdjem.

Egészen fiatal korom óta tudtam, hogy édesanya szeretnék lenni. Sok gyermekkel. Fel sem merült bennem, hogy harminc éves koromra nem így lesz. De már mindjárt 31 vagyok….. és nem lettem édesanya. Ahogy visszagondolok az elmúlt évekre, talán nem is jött volna “jókor” a gyermek, de nem igazán tudok  ilyen szemmel visszagondolni az elmúlt évekre, meg amúgy is, mit jelent a “jókor”?!

Az orvosok azt kérdezték mióta próbálkozunk. Őszintén?! Nem tudom. Nekik azt mondtam, hogy kicsit több mint egy éve, mert igazán nem számoltuk, és ez a “kicsittöbbmintegyév” igaz, ha azt nézzük, hogy mikor merült fel bennem, hogy érdemesebb volna tudatosabban figyelni. Vagy ha azt nézzük, hogy mióta szorul össze a torkom néha, és mióta bánt a dolog. De előtte is voltak  időszakok, hogy akár jöhetett volna a kis lélek amit várunk. Régóta szerettem volna már, ha édesanya lehetek, csak nem fájt annyira az, hogy még nem vagyok. Azért néha mégiscsak. Szóval jóval több van ebben mint egy év, de nem érdemes számolgatni. Nem számít igazán, mert nem változtat semmin. Rég. Kicsit több mint egy éve…

Amikor először igazán bántott már a dolog, az akkor volt, mikor egyre másra csak azt kérdezgették tőlünk, hogy “és nem akartok még gyermeket”, vagy “gömbölyödik már a pocak?” vagy “mikor lesz baba?”. Mert úgy kérdezik ezt szinte idegenek is, mintha csak azt kérdeznék, hogy főztem-e már húslevest. Amúgy nem főztem. :) A férjem szokott néha – tudom, ez furcsa, de ha ettetek volna már a húsleveséből, akkor ti is azt mondanátok, hogy inkább ő főzze.

Szóval olyan nemes egyszerűséggel képes szinte bárki megkérdezni, hogy egy idő után azt sem tudtam eldönteni, hogy valóban én szeretnék-e gyermeket, vagy csak azt akarom, hogy hagyjanak már végre békén. Mert nem engedték meg nekem, hogy ezt tudjam… lehet, hogy ez hülyén hangzik, de sajnos tényleg így van. Elrontották az elvárásaikkal az emberek azt, hogy tisztán én érezzem, hogy szeretném és ettől mosolyoghasson a lelkem. Mert az elvárás miatt mosoly helyett egy idő után inkább csak vicsor volt, és ha volt is mosolyom, lehervadt a lelkemről, mert egy ilyen elvárásnak nem lehet “megfelelni” egy csettintéssel.

Nekem mindig más volt a reakcióm a kérdésre. Volt, hogy nagyon csúnyán visszaszóltam, volt, hogy szelíd mosollyal intéztem a dolgot, volt, hogy éppen úgy éreztem, még nincs itt az ideje, és elmondtam, hogy majd. De őszintén szólva örültem és örülök mai napig is, ha nem kérdezik meg… látom a szemekben a kérdést anélkül is, hiszen lassan 6 év házasság után, hogyan is ne lenne ott a kérdés. De az az igazság, hogy akinek akarok róla mesélni, annak mesélek. Most éppen az egész világnak, de csak mert én szeretném. És mert tudom, hogy Te aki az én cipőmben jársz, talán még senkinek nem meséltél róla, csak néha sírtál egy kicsit valahol, ezért mesélek, hátha segíthetek.

Szóval… mindenkit kérek, ne kérdezgessétek a nőket, párokat, embereket. Értem, tudom, felfogom, hogy minden kornak megvan a maga kérdése, de valahogy ezeknek annyira nincs értelme. Csak hogy egy pár példát hozzak:

  • mikor lesz barátod? (ott lóg a fogason, csak eddig nem volt kedvem leakasztani)
  • mikor lesz esküvő? (hát gondoltam megvárom míg az amerikai nagybácsi meghal és rám hagyja a vagyonát, de ha neked ennyire számít, akkor 5 perc múlva szólok, hogy kérjenek már meg)
  • mikor lesz baba? (26 804 643 perc múlva, és a lottó számokat is tudom, csak nem játszom meg, mert éppen lusta vagyok hozzá)
  • mikor lesz kistestvér? (nem tudom, valahová felírtam, de a gyerek eljátszotta a fecnit)
  • már megint terhes vagy? (Jaj, nem is láttam, most hogy mondod, lehet)

Szóval értem én, hogy mi mást is kérdezhetnék egy kínos csendben, de van egy tippem: BÁRMI mást, mert ezek olyan idióta kérdések, amikre a választ, ha van bármi közöd hozzá, úgyis megtudod. Ha meg nincs hozzá közöd, akkor majd kiderül számodra Facebookról . :)

Egy ideje nem érdekelnek már annyira ezek a kérdések. Legtöbbször már ki tudom mondani válaszként, hogy szeretnénk, csak még nem sikerült. Már amikor tényleg jó pillanatom van, amikor éppen békében van a lelkem, és elfogadom, hogy Isten tökéletesen tudja, hogy mit mikorra időzítsen. Mert tudom, hogy tudja. Van, hogy kimondom, de cseppet sem könnyedén, de még mindig van, hogy csak csendben vagyok, mert éppen egy órája sírtam egy kicsit emiatt. Csúnyán egészen rég nem szóltam vissza senkinek.

Azonban van, amikor nem is kell kérdés ahhoz, hogy fájjon, bőven elég vagyok én magam is. Van, amikor duplán vérzik a szívem. Egyrészt mert egy nálam fiatalabb barátnőmnek olyan szép a gyermeke (és kérem a Drága barátnőimet, hogy nehogy egy pillanatig is rosszul érezzék magukat emiatt, de szerintem ezt már  tisztáztuk :) ), másrészt mert utálom az érzést, hogy néha nem tudok csak könnyedén örülni, mert azt juttatja eszembe, ami nekem már nem lesz. Hogy olyan fiatal édesanya legyek mint azt elképzeltem. Van amikor újabb emberről tudom meg, hogy babát vár, és nekem nem az az első gondolatom, hogy őszintén örüljek, pedig annyira szeretném, hogy az legyen. Aztán az jut eszembe, hogy mi van ha egyszer majd nekem nem örül valaki, és ettől még szomorúbb leszek, mert önzőnek érzem magam. Van amikor legszívesebben világgá rohannék, mert éppen menstruálok, pedig most biztos voltam benne, hogy nem fogok. Van amikor egész nap rossz kedvem van, mert egyszerűen csak éppen olyanom van, és az egésznek semmi értelme. Szóval nem egyszerű ez magától sem.

Az egyik legnehezebb dolog, amivel az elvárások helyett újabban küzdök, az az, hogy nagyon nehéz a jövőbe tekinteni, terveket, álmokat szőni. Mert most éppen nem vágyom olyan dolgokra, amelyek régebben hajtottak előre, helyette olyasmire vágyom, aminek a megvalósulása bizonytalan. Sok minden iránt elvesztettem a lelkesedésem, de nincs helyette lelkesedni való, mert a gyermek érkezésére való várakozás nem egy előre hajtó cél. Nem tudom sikerül-e megfogalmazni amit mondani szeretnék… Arról van szó, hogy az agyammal tisztán látom, hogy nem szabad erre az egy lapra feltenni a jövőt, de a lelkem nehezen lát tovább annál a lapnál. Például – nem túldramatizálva, csak ez egy nagyszerű példája a dolognak –  nem mertem megvenni Rómába a repülő jegyet októberre, mert mi van ha addigra már nem mehetek. Ez a lebegés  a semmiben elég fárasztó, sokszor egészen mélyre taszító érzés. Ezzel törődnöm kell, de ráébredni erre is időbe telt.Még nem tudom a megoldást, de próbálkozom, előbb-utóbb ezen is túl leszek.

Hetek óta írom ezt a bejegyzést, mert van, hogy képtelen vagyok értelmes gondolatokat megosztani benne. Ezen hetek alatt még többet gondolkoztam, mint általában. Rájöttem például, hogy az elmúlt 1 évben annyit fejlődtem lelkileg, annyi mindent tanultam magamról, ami hasznomra lesz később. Ezeket talán mind nem tanulhattam volna meg, vagy legalábbis nem így, ha gyermekem van. Mint mondtam, hiszek abban, hogy Isten tudja, hogy minek van ideje. És nem csupán arról beszélek, hogy ő küldi majd a gyermeket, de a lépésekben is ő segít, hogy megfelelő tempóban tegyük meg.

Egészen idén év elejéig az is nehezíttette az ügyet, hogy nem voltam képes elmenni orvoshoz. Mármint lelkileg. A gondolatra is zokogásban törtem ki. Úgy éreztem azzal, hogy elmegyek kimondom majd azt, hogy valami baj van, így inkább csak reméltem, hogy sikerül orvosok nélkül is. És valljuk be, hogy ők sem könnyítik meg a dolgot. Amikor végre rászántam magam, volt aki, bár csak egy szerinte* teljesen tökéletes véreredmény volt a kezében, közölte, “tök mindegy ha kiderül mi a gond, ha nem, az csak egy papír, így is – úgy is művi beavatkozás lesz”… pedig tényleg semmit nem tudott akkor még rólam. Nem mentem vissza hozzá.

*az egyik hormon szintem picit magasabb, amire a másik orvos egyből írt gyógyszert, akár ez is lehetett egy ok, majd kiderül… vagy nem.

Már az “első körösnek” kikiáltott vizsgálatokon túl vagyunk, mert sikerült lelkileg felépíteni magam, hogy a vizsgálat még nem ítélet. Szóval most azon a hormonon kívül, úgy tűnik minden rendben, csak valami miatt mégsem sikerült. Mondhatnám, hogy eddig is elmehettünk volna, de nem tudom nektek leírni azt, amit éreztem az egész kivizsgálással kapcsolatban. Kívülről józan ésszel én sem érteném magam, de itt belül nem csupán a józan ész van. Egyelőre túl vagyok rajta, az a lényeg. Nekem az segített, amikor ráébredtem, hogy miért félek a vizsgálattól, mert sokáig nem tudtam megfogalmazni. Amikor rájöttem, hogy azért mert ítéletnek tekintem, akkor elkezdtem átfordítani a gondolatot róla, s végül bár nevetségesen sok erő kellett az első lépésekhez, utána már könnyebb volt…

Sokszor úgy tekintünk arra, hogy “nem jön össze” a baba, mintha valami bűn lenne, amit suttogva sem merünk kimondani. Pedig legszívesebben nem, hogy suttognánk, hanem nagyon hangosan szeretnénk kikiabálni csalódottságunkat. És sokan vagyunk ilyen cipőben. Mégsem beszélünk róla, pedig egyébként van, hogy ez segít. Segít megérteni dolgokat, ha sikerül megfogalmazni őket.

Olvastam nemrég egy cikket, ami nagyon meghatott, és amiben egy ige volt kiemelve, ami a bibliában így van: “Nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9:16). És ezen elgondolkodva a gyermek-áldásra pontosan igaz ez! Az nem egy kiérdemelt, vagy nem kiérdemelt dolog. Nem olyasmi amire tanulsz, megírod a dolgozatot, és megkapod az ötöst. Itt nem buktunk egy vizsgán, mert rosszak voltunk. Ez egészen másképpen adatik, és egészen más szálak mozognak. Nem emberi szálak, sokkal inkább csoda-szálak. Éppen ezért azt gondolom, hogy nincs semmi szégyellnivaló, vagy suttogva kimondani való abban, ha nem úgy alakul a gyermek kérdés, ahogyan Terveztük. Mert mi emberek mindent szeretünk tervezni, de itt csak bizonyos pontig tudjuk megtenni, és nem tovább, még ha néha meg is vagyunk győződve ennek az ellenkezőjéről. És fentebb mint írtam, elvárunk és felelősségre vonunk, mintha csak egy recept lenne, amit még nem volt kedvünk megfőzni. És nem, nem kell erről beszélni, ha nem szeretnél, és valóban senkinek semmi köze (a párunkon kívül) ahhoz, hogy a gyermekvállalással kapcsolatban ki hogyan gondolkozik, mert ez egy nagyon belső magánügy. Ugyanakkor nem kell senkinek pironkodva lehajtania a fejét, ha még nincs gyermeke! Nem szabadna!

Persze mi emberek nem ilyenek vagyunk. Olyan sokszor hallottam már, hogy nekem könnyebb az életem, mert nincs gyermekem, hogy néha már magam is elhittem, hogy önző, gonosz vagyok, ha mégis azt érzem, hogy nehéz napom van… . Pedig minden időszaknak megvan a maga keresztje, és az élet néha könnyebb, máskor meg nehezebb… gyermekkel, vagy anélkül.  Mégis bántó és nagyon nehéz volt ezeket az ítéleteket hallani, és senkinek nem szabadna átélni ezt. Már nem érdekelnek, mert tudom, hogy nem volt igazuk, de nem volt egyszerű a harc. Nem bántam volna, ha azt az időszakot kihagyhatom. Ha van valaki, aki akkor megfogja a kezem és azt mondja, hogy “Megértelek, mert pontosan ezt élem át amit te, és jó ember vagy attól, hogy nincs gyermeked, és sem gonosz sem önző nem vagy, ha néha fáj más öröme, mert ez normális. Én is így vagyok vele.” Mert persze, velem vannak mindig akik szeretnek, és ezért a Hálám sosem fog elapadni, és ők is mondták… de talán emberi mivoltomból fakad az is, hogy nem mindent úgy hallok meg ahogyan kell. Talán jó lett volna valaki olyan szavait hallani, aki PONTOSAN azt érzi amit én. Talán kicsit ezért is írok… hátha valaki olvassa, akinek azt mondhatom, itt vagyok, pontosan azt érzem amit te. Azt a kétséget és kétségbeesést, azt az önmarcangolást, azt a reményt, azt a hálát, azt a hitet.

Igyekszem elfogadni, hogy nem úgy alakult ahogyan terveztem, mert ez nem tervezés kérdése. Igyekszem lerázni az elvárásokat, szelíden fogadni a kérdéseket, és türelemmel lenni. Szeretem az életemet így, annak ellenére, hogy fárasztó, hogy ezzel a gondolattal kelek és fekszem. Hol úgy, hogy végül is sokkal jobb így, hol úgy, hogy valamit biztosan elrontottam, hol úgy, hogy hiszem majd most sikerül, hol úgy, hogy megrémülök mi van ha tényleg sikerül, hol úgy, hogy mosolyogva nézek az elképzelt jövőbe, ahol fogom a gyermekem kezét. Igyekszem békét teremteni a lelkemben, és hálás vagyok azokért a pillanatokért amikor az a béke ott is van.

Hiszem, hogy édesanya leszek! Amikor itt lesz az ideje. Addig pedig ülök ezen a kis hullámvasutamon, hogy majd mikor jegyet kapok a másikra, átülhessek annak a “fent és lentjeire”.

És addig is, és azután is, nem anya, vagy anyaként…maradok Önmagam, aki sokkal több.

A képért hálás köszönetem Kormos Evelinnek

23 hozzászólás

  • Kata 2019. 05. 14. at 10:38

    Kedves Réka, köszönöm ezt a gyönyörű írást, megkönnyeztem! Pontosan így érzek már másfél éve, csak nekem nem sikerült ennyire szépen megfogalmazni… ❤️

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:42

      ❤️❤️❤️
      Sok erőt Neked!

  • Veronika 2019. 05. 14. at 12:43

    Köszönöm!

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:42

      Én köszönöm Neked, hogy itt vagy velem!

  • Szemes Zsófia 2019. 05. 14. at 15:18

    Huhh..nehéz bármilyen gondolatot megfogalmazni egy ilyen őszinte és mélyről jövő, szép írás után… Teljesen át tudom érezni, amiket írsz, mert bár nem teljesen ugyanaz az élethelyzetünk, sok ponton látok hasonlóságot. Sok nehézségen, szomorúságon, erőtpróbáló feladaton mehettél keresztül, mire eljutottál ebbe a békésebb, derűsebb állapotba…és olyan jó olvasni, hogy volt erőd “átrágni” magad ezeken! :)
    Nagyon pozitív, hogy le merted írni ezeket a gondolatokat, remélem hozzásegít a lelki gyógyuláshoz. És köszönöm, hogy közzétetted, mert érzem, hogy nem vagyok egyedül.
    Kívánom, hogy édesanyává válhass, és addig is, azután is ez a Jóistenbe vetett bizakodó hited megtartson a nehezebb pillanatokban!

    Szeretettel: Zsófi

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:41

      Nagyon nagyon szépen köszönöm ezt a kedves írást! Néha még mindig rágom, de határozottan gyógyítólag hatott rám az írás, és a sok sok szeretet amit kaptam Tőleterk. Szóval Neked is sok erőt, bármilyen legyen is a cipőd! Szeretettel: Réka

  • Alma 2019. 05. 14. at 18:56

    Szintén zenész ;-) négy év házas, épp 32 és nálunk is a férjem felelős a húslevesért. Én nem tudok ennyire cool maradni, ha felteszik a szokásos kérdést, bár kívül valószínűleg hűvös a reakcióm, belül robbanok. És még ennyi idő után sem tudtam leszállni a ciklus hullámvasútról, bár időnként úgy tűnik, hogy jobban viselem. Ahogy írod, keserédes jutalom viszont az önismeretben tett fejlődés. Szóval sok okosat nem tudok hozzászólni, csak ha majd visszaolvasod a rosszabb napokon, tudd, nem vagy egyedül, mi több, vannak nálad ‘rosszabbak’ is, akik egy ideje kerülik a kisgyerekesek társaságát, ha lehet. Talán ők is megérthetnek minket kicsit, nem csak mi őket és egy barátságnak ennyit szerintem ki kell állnia. Aztán így vagy úgy nyugvóponthoz jut ez az életszakasz is. Remélem azért, hogy örömteli módon! ?

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:38

      Kitartást kívánok Neked! És igen, jó elolvasni, hogy nem vagyok egyedül. Köszönöm a soraid!!! Szeretettel kívánok Neked sok örömet és egészséget!

  • Marika 2019. 05. 14. at 20:42

    Milyen igaz írás…
    Aki nem élt át hasonlót, nem is érti..
    30 éves koromig 5 babát veszítettem… halvaszülés, vetélés…
    Mennyi tapintatlan kérdés, szituáció …
    A lelkemben folyton temettem és gyászoltam…….
    ….. közben óvónéniként szerettem, neveltem a mások gyermekeit…
    Annnnyira vágytunk babára, hogy örökbe fogadtunk egy kórházban hagyott kislányt, majd egy kisfiút. És akkor bejött a hatodik terhesség. Élve született, koraszülés… oxigénhiány…. nem adtak sok esélyt, hogy valaha is mozogni, beszélni fog.
    Isten másként tervezte. Ő most Ápoló. Ő segít másokon. És végtelenül empatikus ember.
    A Bibliából idéztél. Az 1 Kor. 10,13 azt mondja, ha Isten nehézséget ad, erőt is ad hozzá.
    Fel a fejjel … és a tekintettel…

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:34

      Köszönöm. Ezekre a sorokra még most sem tudok mit írni, annyira meghatóak és megrendítőek. így ennyit írok csak, köszönöm.

  • Nelli 2019. 05. 14. at 21:11

    Sziasztok? AZ én életem kicsit más, én a “mikor jön a kistesó” kérdéskörbe tartozom, de tudom mit élsz át, én is átmentem ezen, söt mütéteken. A kistesó 1,5 éve várat magàra, ùjabb mütétem Volt, mindenhol kivizsgàltattam magam, de nincs oka, hogy nem jön a Baba. Nem rég azt hittem, hogy tùl vagyok rajta és ha lesz lesz ha nem nem, ùgy is jó. Csak hittem. Zokoghatnékom tàmad, ha kismamàt látok. Amikor valaki megkérdezi, hogy mikor jön a kistesó, én màr nem is vàlaszolok, a férjem bök Oda valami vàlaszt.
    Hidd El attól, hogy nincs gyereked, nem könnyebb AZ életed, Mert Pont a lényeg, Amire vàgysz AZ hiànyzik belöle, és anélkül nem teljes. Persze gyerekkel se könnyü AZ élet, de Minden perc és Minden nehézség megéri, Mert Ök ajàndékok nekünk. A kislànyomra 2 évet vártunk, Most már 3 éves. Kivànom, hogy minél hamarabb te ist Boldog Édesanya lehess!

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:33

      Köszönöm szépen a soraid! Kívánom neked, hogy sikerüljön tényleg eljutni a béke állapotába, ahol megnyugodhatsz, történjen akárhogyan. Én is kívánok Neked minden jót! <3

  • Gabi 2019. 05. 14. at 23:27

    Köszönöm ezt az írást a magam és minden érintett nő nevében <3
    Igen, valóban nehéz elfogadni és tiszta szívvel kimondani azt, hogy "még nem anya"-ként nem vagyunk kevesebbek, mint akik "már anyák," mivel a társadalom nem ezt a nézetet erősíti. A közvélemény szerint az "Anya", a nagybetűs, aki élet(ek)et adott, több fronton helytáll, ő áll a piadesztálon, hozzá képest mindenki más csak öncélú, önző és hiábavaló életet él, teng-leng, haszontalan, és jó dolgában nem tudja mit csináljon, a lerágott csont karrierista cimkéről pedig ne is tegyünk említést. Nehéz ezzel szembeszállni, még akkor is, ha azt mondjuk, hogy nem érdekel mások véleménye.
    Azt is sokan hajlamosak elfelejteni, hogy a statisztikák szerint a férfi meddőség is hasonló gyakorisággal akadálya a fogantatásnak, ennek ellenére alapértelmezésben a nő az, aki a támadásokat kapja, bármi is áll a háttérben…
    Azt az aspektust pedig már meg sem említem, amikor a szülők már nagyon szeretnének unokát, és már minden ismerősüknek, minden szomszédnak van unoka, csak nekik nincs. Pedig ők is erre hegyezték ki az életüket, hogy jön a nyugdíj, és lehet majd unokázni. És annak, akinek testvére sincs, ezért csak és kizárólag rajta múlik az unoka-kérdés, még ezt a terhet is vinnie kell a vállán.
    Nagyon jól írtad, hogy ezt nem lehet tervezni, és hogy a Jó Isten tudja, mikor jön el az idő. Ha eljön. Ugye eljön? És ha mégsem? Akkor nem marad más, mint az alázat, és az elfogadás. És a megszűnni nem akaró hang, miszerint van-e jogom boldogtalannak lenni emiatt, és hogy aki nem becsüli meg azt amije van, az egyszer mindent elveszít…
    33 éves vagyok, és 7 éve várok. A fiatal anyaság álmát már elengedtem, az anyaságét még nem.
    Köszönöm, hogy erőt adtál, és minden jót kívánok Neked.

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:31

      Emlékszem mikor olvastam a kommented megkönnyeztem. Csak akkor még nem tudtam szóhoz jutni, hogy válaszoljak. Köszönöm, hogy írtál! Köszönöm, hogy elolvastál. Sok erőt, kevés kétséget és félelmet kívánok Neked, és a legjobbakat! <3

      • Gabi 2021. 01. 24. at 13:43

        Kedves Réka! A mostani kismama posztod miatt keveredtem vissza ide, és pörgettem végig a kommenteket, mert rémlett, hogy én is írtam akkor… Először is szívből gratulálok, és nagyon sok boldogságot kívánok Nektek!!! Valamint, hogy ne álljon befejezetlenül az én történetem sem, úgy érzem, meg kell osztanom, hogy én is Anya leszek. Szeptember óta tudom, és elképesztően hálás vagyok, hogy ez megtörténhetett, ráadásul úgy, ahogyan… ennek a részletei már túl személyesek ahhoz, hogy megosszam, de kellett hozzá egy 180 fokos fordulat, és egy “restart” gomb az élet nevű játékban. Minden, amit leírtál a folyamatról, igaz. Ha elengeded, megkapod, viszont odáig nagyon hosszú az út. Azt gondolom, és merem remélni, hogy mindenki, aki átél hasonlót, egy kicsit jobb, önazonosabb, tisztább emberré válik belül, és összességében ez a lényeg, minden más csak jutalom az élettől. Még egyszer minden jót kívánok Neked nagyon sok szeretettel! <3

  • Réka 2019. 05. 15. at 07:06

    Ölellek Drága Réka! ♡♡ Nagyon erős vagy, kívánom, hogy teljesüljön a vágyatok! Mi megkaptuk sokszor a tesós kérdést, akkor jött, amikor én kicsit elengedtem…most úgy érzem, hogy éppen a legjobbkor jött ♡

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:28

      Sok sok szeretettel ölellek vissza <3 Köszönöm! És Gratulálok :)

  • Rózsa 2019. 05. 15. at 08:59

    Ez volt az első írás, amit olvastam tőled, nagyon szépen fogalmaztál.
    Én még csak 21 éves vagyok, de legalább 10 éve arra vágyom, hogy gyereket vállalhassak. :) Én már követem a ciklusom hormonmentes Janka módszerével, egyelőre fogamzásgátlás céljából, mert a fogamzásgátló tönkretette, és félek, hogy nekem sem fog sikerülni.
    Nekem a papám már most elkezdte a kérdezősködést, pedig még egyetemre járok, és eljegyezve sem vagyok… és nem is próbálkozunk.
    Sok erőt és ölelést küldök neked! <3

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:28

      Jó úton jársz Jankával, az egészen biztos! Kívánom neked, hogy ne az elvárások és a félelmek határozzák meg az utad! Köszönöm, hogy írtál!

  • Kata 2019. 05. 15. at 16:46

    Kedves Réka,

    Én megosztottam a soraid, mert egyszerűen pontról pontra ezt éltem/éltük át! Az én történetem végül jól végződött, lett egy Kisfiam lombik nélkül, természetes úton, de tiszta kavics volt az út mire pozitív lett a teszt. ? 32évesen lettem Édesanya, van remény, higyjetek benne! ❤️ szorítok mindenkinek ?❤️

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:26

      <3 <3 <3

  • Martalein 2019. 05. 15. at 23:53

    Kedves Réka! Nagyon fontosnak tartom, hogy felvállaltad az érzéseidet a nagy nyilvánosság előtt. Szükségünk van rá. Mondom – bocsi írom – ezt úgy, hogy a barikád másik oldalán állok a hat gyermekemmel. Én mindig azt hallgattam, hogy minek ennyi, meg milyen szegény vagyok, mert mennyi dolgom van, meg milyen kár, hogy nincs elég időm, stb. Sokáig tartott, mire megértettem, hogy ezek a megjegyzések vagy kérdések nem engem jellemeznek, hanem azt, aki mondja.
    Jó helyen jársz, ha az Isten segítségét kéred, tapasztalatom szerint is az Ő terve a legjobb…
    de sokat hallottam természetes módszerekről, amik segíteni tudnak.
    Maradj továbbra is önmagad!

    • Reka 2019. 05. 30. at 15:25

      Köszönöm a soraid! <3
      Sok erőt és egészséget a csodálatos nagy családodhoz!

    Leave a Reply

    Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

    ×