Jóban rosszban

12 éve vagyok együtt a férjemmel. A statisztikai adatok alapján nem ez a kapcsolatunk legkönnyebb éve, hiszen a 7.  után, a 12.-et mondják nehéznek. Nem tudom cáfolni… Ezt nem panaszként írom, csupán statisztikai érdekességként. Rég nem volt ennyi vitánk mint az utóbbi időszakban. Ugyanakkor megingathatatlanul  hiszek magunkban és hiszem azt, hogy jól csináljuk. A tőlünk telhető legjobban.

A vitáink hangosak és legtöbbször gyorsak. Aki nem ismer minket de esetleg belecsöppen ezek egyikébe általában meglepődik rajtunk. Kétszer egymás után. Először azon ahogyan veszekszünk, utána amikor (néhány erősebb esettől eltekintve) 6 és fél perc múlva már úgy működünk mintha mi sem történt volna. Mondanám, hogy a hangos vita a jó házasság titka, de igazából nem gondolom, hogy ez lenne a recept. Mi így működünk, de ez nem egy bevált módszer vagy követendő példa. De nem gondolom azt sem, hogy baj lenne…sőt, azt gondolom, hogy a mi személyiségünknek és házasságunknak ez a jó. Büszke nem vagyok rá… Ki lenne büszke arra, hogy a férjével nem (mindig) tündérmese a kapcsolatuk, hanem (néha) egy olasz dráma.

Azonban leginkább Életnek hívják azt amiben vagyunk. Most éppen egy kicsit nehezebb életnek, ami miatt viszont abszolút nem vagyok elkeseredve. Innen tudom, hogy biztos talajon áll a házasságom. Persze nem mondom, hogy nem visel meg kicsit, hogy nem érti amit mondok, hogy minden apróságon megbántódok, vagy hogy néha mintha egymás mellett lennénk ahelyett hogy egymással legyünk. Hogy ne viselne meg… De tudom, hogy ez most egy ilyen időszak, amin dolgoznunk kel. Hála Istennek és a temperamentumunknak nem seperjük a szőnyeg alá a nehézségeket.

A jó házasság, sőt bármi nemű jó kapcsolat alapköve szerintem két dolog. Az őszinteség és a kommunikáció. Ezen kettő nélkül a mi kapcsolatunknak például már valahol az első hónapok után vége lett volna, és ezt egészen határozottan állíthatom. Nem azért mert olyan súlyos titkaink lettek volna… Mert nem csak a titkok mérgezhetik meg a kapcsolatokat. Az ember hajlamos dolgokat elgondolni a kis fejében, és meggyőzni magát arról, hogy az úgy is van, majd ez alapján ítéletet hozni. Egy-egy őszinte beszélgetés során azonban kiderülnek a félreértések, és lehet valamit kezdeni a helyzettel.  Ha ez nem történik meg, akkor az a saját egyensúlyából önmagát billenti ki az embert. A kapcsolatokra pedig kihat az, ha valaki nincs egyensúlyban magával sem.  Bármilyen kapcsolatra. Mivel egyébként is rendkívüli kihívás békében lenni önmagunkkal úgy általában, ezért fontos a sok-sok jó beszélgetés a kapcsolatokban is. Legalábbis én így gondolom.

De van más is… Ha nem is alapkövek, de jó kis cölöpök, amelyek tartják a HÁZasságot.

Egyértelmű, hogy a jó Házasság egyik ilyen cölöpe az együtt töltött értékes idő. Amikor valaki mellett egy életre elkötelezzük magunkat, az általában sok-sok hétköznapot hordoz magában. A hétköznapok szürkeséget, és nehézségeket ugyan úgy tartalmaznak, mint jó és kedves dolgokat. Viszont a hétköznapokba könnyű belesimulni is. Bevallom, az elmúlt időszakban mi itt vétettünk egy kis hibát. Kettesben leginkább otthon, vagy az autóban voltunk, miközben dolgozni, vagy onnan hazafelé tartottunk. Valljuk be, ez azért eléggé Hétköznap. Szóval tanácsot nehezen tudok adni, hogy hogyan lehet jól tervezni a mindennapokat, hogy a sok-sok pipálandó feladat és elvárás között kerítsünk időt nem hétköznapi együtt időre. Főleg ha tegyük fel az anyagiak sem mindig egyértelműen adottak, mert a buszjegy is pénzbe kerül, ha az ember elmenne valahová.

Nálunk vannak íratlan szabályok (mondjuk most leírom) a házasságban, például, hogy nem fekszünk le haraggal és hogyha össze is vesztünk, akkor is előkészítjük egymásnak a fogkefét (azaz aki aznap hamarabb megy fogat mosni, az tesz fogrémet a másik fogkeféjére is), ezzel is üzenve egymásnak, hogy Szeretlek, akármi van, akkor is, ha most veszekedtünk. De nem volt szabály arra, hogy iktassunk be randevúkat. Ha kimozdultunk, azt általában a családdal vagy a barátokkal tettük, ami szintén csodálatos, főleg mert szerencsések vagyunk, hogy ilyen sokan szeretnek minket! De nem vettük észre, hogy közben mi ketten valahol eltűntünk a hétköznapokban. Mint mondtam, dolgozunk azon, hogy még jobbak legyünk együtt, és ez az észrevétel talán egy újabb lépés volt efelé… egyébként is, szerintem nincs olyan, hogy egy házasság kész van, így jó, tehetjük a pipát. Mert az ember változik, s így változnak vele a kapcsolatai is.

Ugyanakkor – hogy visszatérjek a cölöpökre – nekem például nagyon fontos a külön töltött idő is. Hogy néha elmenjek valahová, és feltöltsem az energiáimat olyan ingerekkel, amelyeket magamban kell megélnem…. Például egy ideje szeretek 3-4 havonta elutazni Budapestre, és néhány órát magamban mászkálni, például egy Múzeumban, vagy beülni egy kávézóba. Vagy, hogy néha barátokkal legyek, amikor Ő nincs ott. Nem azért mert panaszkodni akarok rá a háta mögött, vagy bármi lenne ami nem tartozik rá, de mindamellett, hogy Ő az Én Férjem, (azaz FÉLjem) én pedig a FELEsége, tehát egymás másik fele vagyunk, amellett ÉN is vagyok, mint ahogy ő is egy külön Egy-ÉN. (bocsánat a sok nyelvtani játékért, de szeretem a magyar nyelvben ezt a csodát, hogy ennyire kifejező). Vagy talán, ahogy így gondolkozom, amikor lemegyek a tópartra egyedül, az is erre való. Szóval én személy szerint ezt is a kapcsolatunk egyik cölöpének tartom, hogy tiszteletben tartjuk, hogy a másiknak  szüksége van én időre. Egyébként különböző mértékben, mert kettőnk közül például én vagyok az, aki ezeket az jobban szereti házon kívül tölteni, és ez a részéről kíván megértést, amiért hálás is vagyok.

Apropó megértés és hála. Különbözőek vagyunk, és nem mindent látunk ugyan úgy (ezért is fontos a jó kommunikáció) de ha nem akarjuk megérteni a másik miértjeit és azt, hogy egy-egy dolog a másik számára nem ugyan annyit jelent mint nekünk, akkor abból nem sül ki semmi jó. Ha az egyik fél szeret valamit, amit a másik kevésbé, akkor törekedni kell arra, hogy megértsük a miérteket. Ha pedig törekszünk erre, az energiabefektetést jelent, amit értékelni kell a másikban, mert nem magától értetődő és természetes minden, ráadásul ha az is… attól, hogy valami elvárható, attól még értékelhető kimondva is. Ez utóbbit egyébként bevallom, még én is nagyon tanulom, mert nemrég vettem észre, hogy sokszor nem így működöm. Nem csak abban, hogy én nem fejezem ki hálámat ha megtesz valamit bárki, ami egyébként “elvárható”, hanem én is furcsán kezelem, ha valami olyasmiért kapok köszönetet, amit elvárok magamtól, vagy mástól… de ez már inkább önismereti témakör, amibe a bejegyzés hosszúságának megóvása miatt inkább nem futok most bele.

Én azt gondolom, hogy nincsen EGY tökéletes társunk, aki egyetlen a világban, mert mindenben passzolunk, és mindenben megértjük egymást. Csiszolódni kell, és csiszolódásra hajlamosnak lenni (ne tessék tovább gondolni… vagyis, tudjátok mit? házasságról van szó, akár tovább is lehet gondolni, mert igen, a szex is fontos része a dolognak, és az abban való közös akarat is. De zárójelben hagyom, mert úgy érzem bármit is írnék, nem tudnék kellőképpen eltávolodni a saját házasságomtól, és van ami már nem kell blogvilágot lásson :) ).
Termesztésen kell az a bizonyos “valami” is, amit sok-sok tudós kutat, és nevezik szikrának, pillangóknak, kémiának, csínek, sokmindennek… de szerintem kell az állhatatosság és az akarat is. Mindkét fél részéről. Ha azonban az egyik fél sem/nem képes a megértésre, nem tudja értékelni a másik törekvéseit, énjét, és nem tudja elfogadni a másikat, sőt nincs benne akarat sem erre, akkor ott mindig komoly nehézségek lesznek a kapcsolatban.

Abszolút nem szeretem a mai világban azt, hogy sokszor úgy bánnak az emberek egymással, mint a legújabb kütyüvel, ami ha elromlik véletlenül sem a javításra törekvés van jelen, hanem egyszerűen csak a kidobás, és jöhet az újabb… azonban nem szeretném azt sugallni sem, hogy minden esetben ragaszkodni kell valaminek a megtartásához, ami nem működik, sőt távolról sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy azt gondolom, hogy a fent felsoroltakkal garantált az, hogy két ember együtt marad tűzön-vizen át. Mert vannak helyzetek, sok-sok esetben, amikor ki kell lépni, és el kell engedni egymást… de azt tudom, hogyha megkérdezik tőlem, hogy mi annak a titka, hogy amikor nem olyan könnyű, akkor mi lendít át, akkor sok egyéb közül hirtelen ezeket emelném ki. Az őszinteség, a kommunikáció, az együtt töltött idő, és az egymás Én-idejének megadása, valamit az, hogy hajlandóak legyünk csiszolódni… minden értelemben ;). Legalábbis most hirtelen, lassan 12 év után ezek jutottak eszembe, de holnap lehet másokat emelnék is. Majd pedig ha ez a 11,5 év több lesz, bizonyára másokra helyeződik a hangsúly.

Hosszasan tudnék tehát még írni arról, hogy mit gondolok, hogyan lehet együtt lenni jóban és rosszban, Mert  az egyszer biztos, hogy ez a szókapcsolat egyáltalán nem pusztán azért született, mert jól hangzik a két szó egymás mellett. Mert ahogyan az életben is, úgy a kapcsolatokban is van egy hullámzás, és bizony van, hogy néha sem magasztos szavak, sem  – egy kis öniróniával élve – HABos gondolatok és tettek nem születnek, hanem csak egy-egy, kimondott, jól vagy rosszul megfogalmazott  #&@/%!+ …de ez az élet része. A Házaséleté is. Ezt kell talán megérteni ahhoz, hogy ne csak a jóban tudjunk együtt lenni, hanem a rosszban is.

2 hozzászólás ehhez: “Jóban rosszban

  1. Jó volt ezt olvasni :)
    Mi 12,5 éve vagyunk együtt, és hát, tőlünk is meg szokták kérdezni, mi a titok? Őszintén megmondom, fogalmam sincs… Nem volt könnyű és egyszerű ez a 12 év, mi többször szakítottunk, legutóbb 7 év után (igen, az a bizonyos 7. év), akkor szét is költöztünk, de nem tudtunk igazából egymástól elszakadni.
    Furcsa amúgy, mert egyáltalán nem ilyen felnőttesen, tudatosan indult a kapcsolatunk, mindketten 17 évesen voltunk, én abba a bizonyos miskolci, domb teteji gimibe jártam, Ő pedig a Földesbe. Tipikus kamaszok voltunk, magukat felnőttnek hívő, kajla kamaszok, tele mindenféle elképzeléssel egy párkapcsolatról, Ő némivel több tapasztalattal, mint én. Nem szerelemmel indult, de azzá alakult, és az a mai napig is: persze nem egyenletes ez az egész, de úgy érzem, minden krízissel csak erősebb lett a kapcsolatunk és a szeretet pedig egyre mélyebb. Együtt érettségiztünk, együtt kezdtük el Miskolcon az egyetemet, majd hagytuk is ott mindketten, és vágtunk bele a közös, budapesti életbe.. Igazából a teljes fiatal felnőttkorunk együtt telt, annak minden örömével-bánatával, kínjával együtt. És ez természetesen kihatott a kapcsolatra is, meg hát másként is kezeltük a dolgokat: én néha igazi házisárkány tudtam (tudok?) lenni, Ő pedig hajlamos belekényelmesedni a hétköznapokba. De mára azért jóval tudatosabban állunk a témához, és tisztában vagyunk vele, hogy tenni kell a kapcsolatért..

    Azzal nagyon egyetértek, hogy a minőségi idő és a külön töltött idő is szükséges. Egymás mellett lenni a lakásban nem az. Mi ezért sokszor szervezünk ‘randit’, legyen az vacsora, múzeum, közös társasjátékozás (nagyon szeretünk egymás ellen játszani :D ), rövidebb utazás, színház, egy előadás meghallgatása vagy egy metálkoncert, fesztiválozás. Ezek minket feltöltenek, imádjuk a közös kalandozásokat :) Tavaly találtuk ki azt, hogy minden érdekesebb, közös eseményt felírtunk egy cetlire, azokat egy befőttesüvegben gyűjtöttük, és szilveszter este együtt végigolvastuk: nagyon jó volt látni, milyen sok közös boldogságban volt részünk.
    És igen, emellett baromi fontos a külön töltött idő is, amikor mindketten magunkra tudunk figyelni, feltöltődünk. Utána sokkal jobb hazaérni, és nem mellesleg, közben hiányzik a másik: ez az, ami a hétköznapokban totál el tud veszni. És amúgy úgy látom, hogy ez az, ami sokaknak nehéz: megtalálni az egyensúlyt az Én és a Mi között. Nekünk is évekbe telt, mire ez kialakult, és mindkettőnknek megfelel. Nálunk én voltam a nagyon ragaszkodó típus, és főleg eleinte, kamaszkor végén azt tartottam normálisnak, ha mindig együtt vagyunk. Hiba volt, de túléltük.

    Az utóbbi években megtaláltuk ezt az egyensúlyt, és azóta nincs igazán komolyabb veszekedés, vita. Előtte volt bőven, kiabálás, sírás, ajtócsapkodás, külön alvás (aztán éjszaka átsomfordálás a másikhoz…). Bár most újabb kihívásoknak nézünk elébe, mert májusra várjuk a kiscsajunkat, szóval sok-sok új és nehéz és szép feladatnak nézünk elébe, remélem ez sem fog ki rajtunk.

    Bocsánat a hosszúságért :)

    • Én köszönöm ezt a “hosszúságot”! Annyira jól esett elolvasni, jó érzés ilyen történetekről hallani, és külön öröm, hogy megosztottad itt! Tényleg köszönöm!! Sok-sok Boldogságot Nektek, és kiegyensúlyozott babavárást – nevelés! :)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Weboldal (ha van):
Írd be a képen látható szöveget a mezőbe:

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..